Filmforgatásra például remek helyszín lenne a Szent János Kórház. Háborús filmére leginkább, Budapest ostroma idejéből, amihez csak két tankot kellene az omladozó, vöröstéglás pavilonépületek közé beállítani. A nagy kórterem, ahol két tucat beteg fekszik a vaságyakon, nem igényel különösebb átalakítást, és a díszletesek sem lenne túl sok dolguk. De nem a Szent János az egyetlen fővárosi kórház, aminek látványától legfeljebb a kosztümös filmek rendezői villanyozódnak fel, a betegek, hozzátartozók és az orvosok kevésbé. Ott van például a Korányi, a Varázshegy polgári világát idéző romos szanatóriumi épületeivel, vagy a Merényi pszichiátriája, ahol a Szovjetunió végnapjait láthatjuk megelevenedni, habár itt tavaszra legalább egy kisebb felújítás megvalósul a zárt osztály átmeneti bezárása után.

Mi lehet vidéken, gondolhatja az egyszeri budapesti, aki megszokta, hogy a főváros általában mindenben jobb helyzetben van, mint a vidéki térségek. Pedig vidéken, ha természetesen nem is mindenütt, Nyugat-Európa van. Ha például valaki lábtörést tervez a közeljövőben, azt javasoljuk, hogy ezt ne a Margit körúton tegye, hanem Somogy megye szelíd dombjai között. Akkor ugyanis nem a Szent Jánosba viszik ellátni, hanem a kaposvári Kaposi Mór Oktatókórházba. Itt kétágyas, komfortos kórtermeket talál, a legmodernebb műszereket, és olyan betegirányító termet, mint egy kaliforniai kórházban. De mehet a győri Petz Aladár Megyei Kórházba is, ahol a H-alakú új szárny az ötcsillagos szállodák szintjének megfelelő szolgáltatásokat nyújt, 13 osztály kapott teljesen új otthont, a sürgősségi centrumban pedig Doktor House is kiigazodna. Vidéken sem valósult még meg a kórházigazgatók összes fejlesztési álma, de az egészségügyi infrastruktúra összességében jobb állapotú, mint a budapesti.

Az ok az uniós pénzek elosztásában keresendő. Az elmúlt szűken vett egy évtizedben több mint 500 milliárd forint jutott egészségügyi fejlesztésekre Magyarországon. Ebből a kórházi infrastruktúra megújítására több mint 322 milliárd forintot fordítottak, korszerű műszerekre pedig 104,6 milliárdot. Hasonlóan nagy léptékű egészségügyi fejlesztés utoljára az 1970-es években történt, amikor a magyar kórházak többségét az akkori színvonalon modernizálták – most pedig az uniós támogatások révén a legtöbb helyen valóban beköszöntött a 21. század. A megyeszékhelyeken, de még a kisebb vidéki városokban is jól felszerelt, korszerű intézmények jöttek létre, amelyek szakszerű betegellátási feltételeket, az ellátó személyzet számára pedig kulturált munkakörülményeket teremtettek.

A közép-magyarországi régió és benne Budapest viszonylagos fejlettsége miatt ebből a hullámból jóval kevesebbet kapott, mivel az uniós támogatásokat elsősorban a leszakadó térségek felzárkóztatására lehetett felhasználni. A különbség a 2007-13-as időszak tekintetében számszerűsíthető: ebben az időszakban budapesti egészségügyi fejlesztésekre csak 24 milliárd jutott, vidékiekre viszont 222 milliárd. Ugyanez látszik a fejlesztések számában: nagyobb jelentőségű beruházás vidéken 87 darab valósult meg, a fővárosban mindössze négy: az Uzsoki és a Szent Imre Kórházban, az Országos Onkológiai Intézetben, illetve a Semmelweis Egyetemen. Az egyetemi „Korányi-projekt”, vagyis a klinikák új Központi Betegellátó Épületének létrehozása és az egyes kapcsolódó épületek felújítása csak 2016 tavaszára fejeződik be többszörös csúszás után, de a pesti oldal egészségügyi ellátásában látványos javulást fog eredményezni.

A Magyar Kórházszövetség tavaly összeállított javaslatcsomagjában, amely az egészségügy fejlesztéséhez szükséges intézkedéseket taglalta, kiemelték, hogy szükséges „az uniós fejlesztéseknél súlyos hátrányt szenvedett” központi régió kórházainak felújítása. A probléma konkrétan úgy jelentkezik, hogy leginkább Budán hiányzik egy korszerű sürgősségi centrum. Pesten az új Semmelweis-központ és a már korábban korszerűsített Honvéd Kórház megfelelően ellátja a feladatot, viszont Budán a jó állapotú kórházak (Kútvölgyi, Szent Imre) magukban nem nyújtanak komplex szolgáltatást, a Szent János pedig mostani állapotában alkalmatlan a szerepre. Az új budai „szuperkórház” felépítéséről a kormány már döntött, de az elmúlt évben folyamatos vita folyt az ideális helyszínről. A beruházás előkészítésére novemberben miniszteri biztost is kineveztek, és a jövő évi költségvetésben is szerepel erre a célra egy egymilliárd forintos tétel, de kormányzati nyilatkozatok szerint végleges döntés csak jövő év végén születik, mert az intézménynek illeszkednie kell az új, egységes fővárosi egészségügyi ellátási koncepcióba, amelynek kidolgozása csak idén ősszel kezdődött meg. A hazai egészségügyi fejlesztések között ez a legjelentősebb nyitott kérdés, de a tavaly elindult új uniós költségvetési ciklusban is számolni kell egy sor újabb nagy léptékű vidéki projekttel.

A nagy kórházak állapota azonban nem minden: a betegek percepcióját az egészségügy állapotáról legalább annyira meghatározza, hogy mennyire racionális a betegút megszervezése, és milyen távolságra talál az otthonától megfelelő színvonalú ellátást. A 2011-ben elfogadott Semmelweis-terv alapján a kormány levezényelt egy átfogó szerkezeti reformot: az új rendszerben pontosan meghatározták, hogy melyik betegség milyen súlyossági fokánál mely intézménynek kell ellátni a pácienset. A betegutak racionalizálása alapvetően azt jelenti, hogy a pácienseket új, közelebbi ellátóhelyekre irányítják át, illetve igyekeznek minimálisra csökkenteni a betegek ide-oda küldözgetését: ez egyszerre jelent megtakarítást a költségvetésnek, és könnyebbséget a betegnek. Ugyancsak a betegek kényelmét szolgálja, és olcsóbb is az egynapos ellátások arányának növelése a sebészet, a szülészet-nőgyógyászat és a szemészet szakmacsoportokban. Betegoldalról nézve az ellátás javulása ugyancsak számszerűsíthető: a 2007 és 2013 közötti időszakban 33 millióról 20 millió alá csökkent a keresőképtelenségi napok, 1,1 millióról 825 ezerre csökkent a táppénzes esetek száma. Nem igaz, hogy a magyar egészségügy egy helyben topog – inkább azt lehetne mondani, hogy kiegyensúlyozatlanul fejlődik.

A nagy átszervezés nem járt jelentős kórházbezárásokkal, habár akadt olyan erősen leépült intézmény, amelyben a párhuzamosságok miatt értelmetlen lett volna az aktív ellátást tovább fenntartani: az újpesti kórház ilyen jellegű feladatait idén októberben átvette a sokkal korszerűbb Honvéd Kórház. A lépés nem előzmény nélküli, a kisebb kórházak közül Zircen és a Szent Rókusban már 2007-ben megszűnt az aktív fekvőbeteg-ellátás. 

Ennél azonban jellemzőbb folyamat volt az intézmények profilváltása: a kisebb kórházakban meg kellett találni azokat a speciális funkciókat, amelyeket magas szinten el tudnak látni. A profilváltás sok helyen járt az aktív ágyak számának kisebb-nagyobb mértékű csökkenésével, de ezt többnyire fejlesztés ellensúlyozta. Jellemző példa a tapolcai kórház, ahol egyes osztályok valóban megszűntek, de a kórház alatt megbúvó egyedülálló gyógybarlang fölé egy 2,3 milliárdos beruházással modern tüdőgyógyászati és kardiológiai részleg és új hotelszárny épült. A kis kórház működési gondjait nem hagyományos racionalizáló-leépítő szemlélettel kezelték, hanem figyelembe vették, hogy az intézménynek fontos szerepe van a kisváros gazdasági életében, és megtalálták az útját annak, hogy fennmaradjon, sőt a korábbi állapothoz képest kitörési ponttá válhasson.